A Tolnamegyei ujság (akkor így írták) 1923. december 1.-én megjelent számából kicsit többet tudhatunk meg az Őcsényben felállított, a helyiek által Árpád szobornak nevezett emlékműről. A lapban szó szerint az alábbi cikk jelent meg.
                 
Hősök szobrának leleplezése Őcsényben.
                                      

A hősök iránti hála és kegyelet ünnep volt november hó 25-én. A község áldozatkészségéből szobor emelkedik, amely hirdetni fogja egy jobb korban, hogy volt Őcsény községének 113 ifja és férfija, akik hazájuknak védelmében feláldozták életüket és ezeknek emléket emelt a gyász és siralom sötét napjaiban az áldozatkész szeretet, hogy ennél a szobornál az érzések dermedő napjában, a kétségbeesés sötétségében megzörgethesse a magyar a rabszolgaság bilincseit, hogy reményt fakaszthasson a csüggedés, hitet a hitetlenség pillanataiban, a hit felemelje lelkét, a reménység megizmosítsa karját, a bilincsekből szabadságot hozó, magyar dicsőséget hirdető kard légy Őcsény község lélekemelő ünnepélyén a vidékről is többen megjelentek, Így ott láttuk Jankó Ágoston főispánt, dr. Őrffy Imre nemzetgyűlésiképviselőt, a vármegye részéről Szongott Edvint, a honvédség képviseletében Farkas huszárőrnagyot és Molnár tüzér hadnagyot, a vitézi szék részéről vitéz Tihanyi Szilárdot, a csendőrség nevében Spielberger Gyula és Schälfberger László főhadnagyokat, Szekszárd város képviseletében Vendl István polgármestert, dr. Zsigmond Ferenc képviselőtestületi tagot, Decsről Dani János bírót, Sárpilisről Vitéz Dávid Jánost. Lapunkat Schneider János szerkesztő képviselte. Az ünnepség istentisztelettel kezdődött, amely alkalommal az Őcsényi tágas szép református templom zsúfolásig megtelt. Az éneklés után Kovács J. István volt államtitkár, teológiai igazgató mondott magasba szárnyalású imát, majd pedig egy gyönyörű beszédben tárta fel Magyar ország történelmének sötét lapjait, a bús magyar éjszakákat, amelyek mindenikéböl volt virradat, volt feltámadás, mert a magyar szívekből nem Veszett ki soha az Istenben való bizodalom és az Isten soha sem hagyta el végleg az ő népét, amelynek küldetése volt és van itt a Duna medencében. Hatalmas imával emelte fel a jelenlévők szívét az Istenhez és könyörgése a szenvedő nemzetért mélyen meghatotta az ünneplő gyülekezetet és vendégeit. A templom előtti téren áll a szobor. Bús magyar vitéz keresztbe fektetett karddal, lehajtott fővel áll az emlékmű, tetején, keletre néz, várja az ős haza felől annak a napnak felkeltét, amely ismét a magyar Kár pátokra, a magyar Bánátra és a magyar Erdély havasaira bocsájtja éltet adó sugarait, amikor feltámad azoknak lelke is, akiknek neve oly szép békességben sorakozik vallás ós kor különbség nélkül az oszlop talapzatán, mint Sorakoztak magyar szeretetben, amikor életükkel védelmére siettek a hazának és az ország minden lakójának, hogy megfürödjön a bús és szomorú napok után a felzúgó magyar dicsőségben. Az ünnepség az Őcsényi dalárda énekével kezdődött. A magyar Hiszekegyet énekelték meglepő, precizitással Nagy László karnagy vezetésével. Győry János polgár fiú megkapó szavalata után a Himnuszt énekelte a dalárda, majd Göde Lajos volt tábori lelkész, a szekszárdi reformátusok kiváló szónok papja ment fel a feldíszített emelvényre és ott magas szárnyalóan beszédben méltatta az Ünnep és az emlékszobor jelentőségét. Az ünnepi beszéd gondolatmenete a következő volt: Sokan azt mondják, hogy egy emlékjel felállítása mindig nagyon szomorú. Van benne valami azokból a kalapácsütésekből, melyekkel a koporsóba beverik az utolsó szeget. Azokból a simogatásokból, melyekkel utoljára érintik gyászruhás asszonyoknak remegő kezei a behantolt síron a fejfát. Az emlékjel mindig egy tartozás végleges lefizetése, egy darab múltnak, lezárása. Minden szomorúságnál szomorúbb lenne, ha így volna. De nincsen így. Mikor emlékjelet állítunk, épen annak adunk kifejezést, hogy azt, akit jelöl, nem akarjuk elfelejteni. Annak nevét, alakját, szellemét megőrizzük, és átadjuk a jövőnek. Az emlékjel csalt határkő, amelynél találkozik a múlt és a jövő. Egy mesebeli királyleány, aki egyik kezével állandóan felfödve tartja a mögötte lévő függönyt, a másik kezével előre mutat, Tisztességadás és ígéret az emlékjel. Múltak siratója, amely a jövendőnek mond próféciát. Ilyen ez a gyönyörű szobor is, amelyet Őcsény nemes községe állított fel hőseinek. Ez felmutatja előttünk azokat a drága életeket, amelyeket ezerszer megsirattunk, de el nem sirattunk és nem is fogunk elsiratni soha. Azokat a hősöket, akik azért haltak meg, hogy éljenek örökké. De másfelől beszél ez a szobor. Beszél azokról a szent erényekről, amelyek azokat és velük együtt minket is ékesítettek, és amelyeknek útján a jövőben is haladnunk kell, ha azt akarjuk, hogy a magyar nemzet hal hatatlan legyen. Beszél az áldozatkészségről, hősiességről és összetartásról. Gondoljunk csak vissza azokra a napokra, amelyek a hadüzenetet követték. Hogy versenyezett a hazának minden polgára az áldozatkészségben. Hogy búcsutak el a családoknak fegyvert bíró tagjai kedveseiktől és hogyan mentek a végekre. Hogy adtuk későbben a haza oltárára a pénzt, az aranyat, a búzát, a rézedényeket, harangokat, orgonákat, végre azokat az ifjakat, akiket a harcba vonult édes apa még az iskolapadon hagyott. Bizony így volt. Tán el nem hinnék, ha itt nem állana előttünk ez a beszédes emlék. Meg van-e most is bennünk ez az áldozatkészség? Mikor az éjnek hallgatag felében elkerül bennünket az álom, gondolunk-e hazánkra? S ha olykor megjelenik előttünk, mint, egy szelídarcú asszony, aki nagy múltat, népes családot sirat, az, akinek még az a ruhája is rongyos, amelyben gyászol, felsír e bennünk a lélek csendet feltörő sikoltással: Mivel segíthetnék rajtad, mit adhatnék érted, milyen áldozattal menthetnélek meg, ón szegény magyar hazám? Te bánatos emlék, te búsuló vitéz, beszélj nekünk sokat a magyar áldozatkészségről.1916.-ban történt. Luckban voltam a sebesült katonáknál. Ott hullottam egy gramofonon egy német dalt, mely a magyar katonákat dicsőítette. A dal elragadott. Mintha kinn lettem volna a síkon. Körülöttem tábortüzek égtek. A tüzek mellett nóta hangzott. Magyar nóta, amely meg fürösztötte fehér szárnyát a Tiszában, délibáb vizében, öreg asszonyoknak, fiatal hitveseknek könnyzáporában. A távolban ágyuk dörögtek, trombiták harsogtak, vágtató lovak patái dübörögtek. Csattogott a fokos, viharzott a hurrá. Sohasem fogom elfelejteni azt a dalt és azt a látomást. Mert igaz volt mind a kettő. Ilyenek voltak a magyar katonák. Hosszú időt töltöttem köztük.' Bizonyságot lehetek róluk. Tudtak óvatosak és vakmerők, lenni. Bírták a forróságot és a fagyot, a fáradságot és az álmatlanságot. Mosolyogva állták a legborzasztóbb pergőtüzet és tudtak önteni: ércfalakat megdöntő golyózáport. A magyar katonáknak ezekből a sokszínű erényeiből állott elő az a csodálatos magyar hősiesség, amelyet ha az elfogultság köde eloszlik, évszázadok múlva is bámulni fog a világ. Ilyenek voltatok ti is Őcsényi hősök. Így estetek el, dalolva, a látomások mezején.

Megvan-e bennünk még mindig ez a hősiesség? Végigfut-e ereinkben valami nyugalmat Űző hideg és valami arcot megszépítő forróság, mikor- vitézeinkre gondolunk? Az ő példájukra ébrednek e bennünk szent elhatározások: Hazám, ha kell, éle temet, véremet áldozom érted. Legyek én magam fekete gyász, csak neked legyenek fehér álmaid. Legyek én fehér halott, csak te neked legyen píros hajnalod. Te hősi emlék, te páncélos vitéz, ki búsan tekintesz kelet felé, mintha e hősökkel együtt a távoli Erdélyt siratnád; beszélj- nekünk sokat, nagyon sokat a magyar hősiességről! Még nagyon élénken emlékszem egy temetésre. A háború alatt történt. Szekszárdon a kórházban meg halt egy katona. Nem ismertük. Az arcát nem is láttuk. Csak azt tudtuk róla, hogy szülei messze élnek, a temetésre nem jöhetnek el; és azt, hogy magyar volt. S mikor eljött a temetés ideje, a városnak minden utcájáról szinte özönlöttek az emberek, hogy utolsó istenhozzádot mondjanak neki. Senki halottja volt, és mindnyájunk halottja lett. Elhagyatva halt meg, mint egy koldus és virág-erdő alatt pihent, mint egy királyfi. Tudtuk, hogy a távolban egy édes anyának és egy édes apának fáj a szíve, s a mi szívünk is fájt. Messze, hü, szemekből könnyek hullnak, a mi szemünket is elborította a könny. Ez csak egy eset. Gondoljunk arra, hogy mennyire egyek voltunk másban is Mindenben a magyar szív fájdalmára magyar fájdalom, örömére magyar öröm volt a Visszhang. Ez tett bennünket képesekké arra, hogy a ránk zúduló csapásokat oly sokáig bírni tudtuk, s mikor vesztettünk, akkor is mi voltunk a győzők. Istenem, úgy hangzik ez minékünk most, mint valami távolból idecsapódó mese, amelyet fülünkbe suttognak meleg nézésű öreg dajkák, s amely után olyan jól esik elaludni. Megvan-e köztünk most ez az egyetértés? Most, mikor legárvábbak vagyunk a világon, testvéreknek érezzük e mi egymást? Mikor bennünket mindenki gyűlöl, szeretjük-e mi egymást? Nem válaszolok erre. Nagyon szomorú lenne a válasz. Te beszélj nekünk, te búsuló vitéz, a magyar egyetértésről! Azt mondottam, hogy ez a szobor beszél. Hozzá teszem, hogy csak akkor beszél, ha mi akarjuk, hogy beszéljen. Ha mi érzés nélkül, szívtelen szívvel megyünk el mellette, akkor elhallgat De akkor, jaj, nekünk! Akkor a magyar hegedű összetört, a magyar lélek meghalt! Szánthatunk, vethetünk azután is, gyúlhat a szívünk szerelemre, felcsaphat ajkunkon azután is a dal, de mint magyarok, halottak leszünk. Temető lesz a hazánk, sírbolt a házunk, kalapunk bokrétája halotti koszorú, szerelmes nótánk sirató ének, a mi magunk önmagunknak üregesszemű árnyékai. Ha lesüt földünkre a nap, idegen lesz az is, fájó lesz az is. Olyan, mint mikor Istennek egy szánakozó mosolya bevillan egy szomorú, elátkozott világba. Csak, ha úgy nézünk rá, mint egy köztünk lévő rendületlen ígéretre, vágyaink őrére, akkor beszél. De akkor szavától ragyogóbbak lesznek ezek az aranyos betűk, kigyúlnak a hegyek, a távoli erdők, a szívek, az arcok és eljön hozzánk, győzelmesen, mint a hajnal, mint a kikelet, a régi Szép, szabad, nagy, boldog Magyarország! Felemelő beszéd után a dalárda a Nyugosznak ők a hős fiak" szövegű dalt énekelte. Szilágyi Ilonka szavalta el Göde Lajos Őcsényi hősi emlék-szobornál" c. gyönyörű versét, mély átérzéssel és csokrot helyezett el az emlék talpazatára. Szilágyi Béla, a szoborbizottság elnöke, az egész ünnepség fáradhatatlan rendezője adta át ezután lelkes szavakban a község vezetőségének a hősök szobrát megőrzésre. K i s s Gergely főjegyző vette át az emlékművet és ígérte, hogy gondozni fogják a szobrot, hogy hirdesse soká a magyar dicsőséget Az ünnepség végén az egészközönség a Szózatot énekelte, majd 1 órakor a református olvasókörben közebéd volt, ahol Jankó Ágoston főispán mondott lelkes felköszöntőt a Kormányzóra. A rendezőség intézkedése folytán több felköszöntő nem volt, a dalárda énekelt néhány kiválóan betanult dalt. Elismeréssel kell e helyen megemlékezni a dalárda szerepléséről és arról a készültségről, amelynek az ünnepélyen több ízben tanújelét adta. Ügybuzgó karnagyuknak, Nagy Lászlónak legszebb dicsérete volt a dalárda bemutatkozása. A vonat indulásával asztalbontás következett, mert többen azzal utaztak el. Van tehát csonka országunk területén egy újabb emlék, amely az érzések nemes megnyilatkozásából emeltetett, azért, hogy emlékeztessen ifjat és öreget a hősükre és a mai kietlen, anyagias, önző korban arra, ami oda van a szobor alapjára vésve örök figyelmeztetésül: Mindent a Hazáért!

Csupán érdekesség végett említem meg, hogy szintén ebből a lapból derült ki, hogy Őcsényben előbb volt hősi emlékmű, mint Szekszárdon. Ugyanis oda van írva, hogy az akkori szekszárdi közgyűlés még csak döntött, hogy melyik alkotó, melyik szobra kerüljön majd következő tavasszal a Szent István térre.
                              

Az iratot dr. Balázs Kovács Sándor történész a Sárköz tudósa kutatta fel a megyei levéltárban.

Levente

        
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu